B@sszuskulcs

Van egy srác, nevezzük mondjuk Ádámnak és van egy csaj, nevezzük mondjuk Évának. Ez eddig szép és jó, talán még az originál Ádám és Éva sztori is megszülethetne belőle, de nem fog, mert Ádámunk nem tud érzelmeket generálni Évánk iránt. Ez gond. Ahogy teltek múltak a hetek ez természetesen megmutatta magát, mert Évánk tehetett bármit, hogy Ádám kedvében járjon, lepergett, mint a festék a salétromos falról… Na bumm, maradt a szex, hiszen azzal remekül lehet befolyásolni a teremtés koronáit, már nem beszélgettek csak együtt háltak. Hoppá, ez már gond a javából. Éva számolt Ádámmal, Ádám, hogy eközben mennyire szedte szét magát, úgysem működhet kifogássokkal horoszkóp köntösbe csomagolva az sajnos nem ismert, mert Ádám hallgatag férfi hírében áll, természetesen hozza is a karaktert Arany Málna díjat érdemelne érte. Majd jön a szokásos esti program, de ugyan minek hiszem már ez is unalmas és semmire sem jó. Ádámunk valahol máshol jár, lehet, hogy Brit felségterület 23-mas övezetében keresi régen megélt szerelmének utolsó szikráit, hiszen ragaszkodjunk a múlt fájdalmaihoz, és ahhoz a leírhatatlan bizsergéshez, amit még a paradicsom közepén Éva érezhetett, miközben a kígyó a bűnre csábította. Éljen a feminizmus, hiszem most már Ádám csábul el a kígyó kecses mozdulatára, sikamlós teste látványára. Majd Ádám az orgazmus pillanatában tudatra ébred és hogyan is fogalmazzam meg szépen, egyetlen szóval porig alázza Évát. Kurtizánokkal nem beszélnek így, mint abban a pillanatban ő, majd nagy sokára benyög egy bocsit. Ugyan ezt minek? Kérdem én gyarló halandó. Évánk beszélne, Ádám menekül, mert tudja, hogy túllőtt a célon, vagy csak, hogy visszasüppedhessen bájos melankóliájába, azt mantrázva magában, hogy ez az ő világa és Éva lökte őt oda. Legyen így, Éva erős és türelmes, bár most fáradt és fásult. Belefáradt, hogy régi emlékekkel és hamis démonokkal harcoljon valakiért, aki az ujja hegyét sem mozdítja azért, hogy legyen értelme egy légtérben tartózkodni. Felesleges. A múlt nyert, Ádám veszített, csak még nem tudja, mert ő még mindig a múltban bömböl, mint egy állomáson hagyott gyermek, akiről az anyja így mondott le. Árva és fél és hiányzik az Indiában kizsákmányoló leányzó. 23 vágást ejtett Éván, de ez mit sem számít. Éva erős és ezt is túléli, mert megszokta, hogy az Ádámok az ő életében nem változnak, csak épp máshonnan húzzák elő megfáradt lelküket, hogy az övéből feltöltsék magukat, majd a sárba tapossák. Világ Ádámjai reszkessetek! Éva, dühös és bosszúra szomjazik… 

Hol is kezdjem ezt a hosszú szomorú mesét? Talán az első igazinak hitt szerelemnél, vagy az utolsónál, amibe belehalt? Vicces, hogy pont nekem kell mesélnem róla, hiszen én vagyok az egyetlen lény ezen a földön, aki totálisan alkalmatlan volt arra, hogy őt elviselje. Ha most igazi lányregényt akarnék írni, akkor felsorolhatnám eme két nemes férfi összes bűnét, amivel a halálba üldözték, de nem teszem. Miért tenném? Talán, hogy a lelke megnyugvást találjon az önsajnálat feneketlen mézesbödönében várva a csodát, hogy majd valaki kiveszi onnan, vagy csak mellé fekszik? Nem, ez a történet nem arról szól. Ez a történet az övé, hogy hogyan csinált magából egy nevetséges halottat.

Meglátni és megszeretni, ekkor még csak 15 éves és előtte hever a világ, bármi lehet belőle, de ez kit érdekel, hiszen kamaszok vagyunk lázadunk és napról napra hitelesebben jelenik meg bennünk az igazi nő, hiába a hét fivér, akik vele egy utcában lakó porontyok, lány maradt köztük. A szerelem kicsit döcögősen, de útjára indul és mindent el akar söpörni. Ezzel egy időben a nő haldokolni kezd, mert van egy fix, akinek még tetszeni kéne, de hát minek, hiszen már mellettünk van, úgyis marad, miért menne. Jönnek a kilók, a kócok, az elnyúlt cuccok és a lázadás, a család, a világ és még akár Isten ellen is. Hárítások, problémakeresés, ha nincs, akkor gyártás, mert ugye ettől érzi jól magát, nagyon jól érzi magát, de már nem nő, már torzul és hisztizik, és követel. Nagyon sokat követel, de semmit nem tesz le már az asztalra és már valami torz test torz lelkű lakója. A nő meghalt, eltemette, és nem maradt más, mint az a kis démon ott legbelül, akiben még most is lobog a kőkemény erotika és bárkit meg tud szédíteni egy pillanat alatt, hogy ágyába fogadhassa. A nagy szerelem már gyűlölet, leginkább öngyűlölet és a lelkes kedves, ki rajongásig imádta kis unszolásra a távozás mezejére lép. Fürödjünk meg az önsajnálatban, jó alaposan, mindenhová jusson ebből a ragadós mézből. Stílusváltás, és most gyűlöljük az összes hímtaggal rendelkező egyedet, mert ugye nem kell más csak a baszás. Baszni még tud, de hát ki foglalkozik azzal, hogy agya is van? Varázslós, megdug, eltűnik… Tehetséges…

A harmadik év a nagy románc után, még mindig torz a test, de próbálkozik, hiszen érzi, hogy nem jó így, nagyon nem jó, de inkább szalmaszálakba kapaszkodik, minthogy megkeresné, hogy hol is a gond igazi forrása nem teszi, nem akarja, sokkal egyszerűbb a világot, istent és a férfiakat okolni… Csodás. Megy ez, vastag falak és senkit sem engedünk közel. Hordoz minden régi sebet, mert kellenek neki, nagyon kellenek, mindennél jobban kellenek, hiszen nincs is jobb a régi sértettség újra és újra felidézésénél. Szánalmas. Eljön a negyedik év, valaki ki akarja rántani a mocsokból, de őt is szalmának akarja nézni és a szokásos séma szerint ugrik a torkának, mert ő ezt megteheti, torz és még mindig nem nő, de hát ő választotta, komoly munka van benne, hogy mindenkit kirekesszen, majd számon kér és hisztizik, hogy mi az, hogy nem. A férfi nem olyan, mint az elődei, megmondja, szemtől szembe és ő csak áll és néz ki a fejéből bambán. Megérti, bár nem akarja, de mégis végre eljut a tudatáig, hogy honnan származnak a hibák, látja őket, érzi őket, felfogja őket és meghal. Ott áll az igazság kapujában és meghal.

Hogy újjá tud-e születni? Fogalmam sincs, de majd a jövő elmondja neki…

Szeretlek, de meghaltál, itt az ideje, hogy távozz közülünk…

A szabad kommunikáció teljes összjátéka lehetővé teszi nekünk, hogy kinyilatkoztassuk, amit érzünk és gondolunk, de ugye ez ebben a formában nem teljesen igaz, mert gátakat szabunk magunknak. Egy számomra nagyon fontos barát épp akkurátusan odafigyel minden mozdulatára, hogy a hőn áhított kinyilatkoztatás érdeklődés hiányában elmaradjon. Igen, az érdeklődés valóban elmaradt, így az előadást sem kell megtartani, mert közönség nélkül nincs értelme játszani. Játszani, eljátszani az igazat, mert ugye nyakig úszunk a hazugságban. Megtanultuk, hogyan kell hitelesen elferdíteni a tényeket, pedig csak érzésekről és vonzalmakról beszélünk. Megszületik az elhatározás, hogy most pedig bátor leszek és merész, és kimutatom mindazt, ami bennem lakozik adott embertársam iránt, legyen az pozitív vagy negatív. Neki készülök, elrugaszkodnék, de nem teszem, mert rátaposok a fékre és majdnem lefejelem a kormányt, de akkor sem fogok ekkora butaságot elkövetni, mert akkor kiszolgáltatnám magam, és ezt ugye még én sem léphetem meg. DNS kell és egy erre szolgáló kütyü, hogy csináljak egy ugyanolyan embert, aki az érzelmeim tárgya. Itt-ott belenyúlok a programjába, hogy olyan legyen, ahogy én szeretném, mert ugye fogalmam sincs, hogy milyen az eredeti, mert hamis képet vázolt magáról, vagy ha ezt még nem is, akkor is csak egy szeletkét ismerek belőle. Többet nem is lehet, mert az életünk végéig tanulunk magunkról is, nem hogy másokról. Hopsz… Itt az első hiba, nincs ilyen gép, mert ez még nem az Ötödik elem kora, hogy ez ilyen egyszerűen kivitelezhető legyen. Másrészt mit is kezdenénk ennyi klónnal? Szabadon rohangálnának a földön a Sandra Bullock, George Clooney klónok és olykor a közértből nem a saját példányunkat vinnénk haza… Viccesen hangzik, de azért elgondolkodtató. Nem maradt választás, ebben a dzsungelben megtalálnunk a másik felünket, ha erre van szükségünk, de lehet, hogy nem egy emberben lesz minden, amire nekünk szükségünk van. Ilyenkor sincs katasztrófa, de a bigámia sem az az út, amit választani kell, egyszerűen kellenek barátok, akik azért vannak, mert figyelünk egymásra, és kell egy szerelem, hogy átadhassuk magunkat valakinek. Ez az én elméletem…

Végzéssel, vagy végzés nélkül. Olyan a dolog, mintha egy narkós naplóját olvasnám.

Megkaptam az első adag heroint (természetesen csak képletesen). Felhőcske volt az első adag, én elszálltam, úgy ahogy azt az égiek rendelték. Minden kisimult arra a néhány órára, majd jött a zuhanás, vissza az életbe. Beindult a vágy, hogy akarok még szállni, szabadon, mint egy madár. Minden más gyengébb narkotikumot leépítettem, mert nem kellettek, ez az igazi, megtaláltam, kell nekem. A dílerem hozott egy újabb adagot, zseniális volt, meghazudtolva az eredeti tézist, jobb volt, mint az első. Akarok még, kell még, éhes a Tigris, kell neki. Szinte minden napos lett, minden este megkaptam, élőben, vagy írásban, hosszú séták a semmiben a múló idő áldozata lettem, ami nagyon gyors lett, vagy csak az én agyam kapcsolt ki. Erős voltam, ragyogtam, a romokon táncoltam, mint egy eltévedt tündér. Jött a vénám, hiba volt, nagy hiba, de hát az ember azért ember, hogy hibázhasson. Megtörtént, kétszer. Fel akartam falni, minden porcikáját akartam, hogy az enyém legyen. Az akartam érezze azt, amit én, mikor a vénámba fecskendezem a mérget. Kinevetett, magamra hagyott. Kerestem, kutattam, hol van az én dílerem, találkoznunk kell, kell tőle még egy adag, csak még egy adag és utána jó leszek. Abbahagyom, ha belehalok akkor is befejezem. Távoltartás van. Nincs anyag, és nincs díler sem. Fájdalom van, mindent szétmarcangoló fájdalom. Mintha heroinista lennék, aki csak az aranylövésre vár, mert másként nem lehet már kilépni innen. Azt akarom, hogy velem csinálja és ne csak a mérget keverje, ne csak a karom kösse el, ne csak a fecskendőt kocogtassa és párnát tegyen a fejem alá, ahogy lehunyt szemmel hanyatt dőlök. Nincs anyag és nincs díler. Hangos csend van, új mérget kellene keresni, de nem megy, a fájdalom mindent kitölt. Belülről mar szét, a szerveim fellázadtak ellenem, fáj a bőröm, fáj és fáj a létezés. Szánalmas roncs vagyok. Távol tartanak, távol tartok végzés sem kell, elég egy pillantás és már menekülés van, mert ebben nincs semmi jó, pedig annak kellene lennie.

Lassan jövők le róla, már csak minden második gondolatom ez, de egy szoba sarkában ülök, nincs ami megkísértsen. A kísértés majd akkor jön, ha újra látom a dílerem. Ha nemet mondok akkor csak kívánni fogom, ha igent, belehalok. Nem tudom melyik lesz a jó döntés, mert itt nincs olyan. Mindkét út járhatatlan, nekem mégis mennem kell. Arany középút nincs, maximum aranylövés van, de az még nem kell. még nem kell...

 Úgy fest, ma rettenetesen unatkozom, és nincs jobb szórakozásom, minthogy írjak mindenféléről. Hmm… Mi van akkor, ha az én életemből azért marad ki az egészséges társfüggés, mert lecseréltem valami másra, amiben több fantáziát és nagyobb kihívást láttam? Munkafüggő lettem. Rosszul hangzik. Most itthon ülök és csinálhatnék bármit, aludhatnék, olvashatnék, pihenhetnék, főzhetnék, vagy csak úgy fetrenghetnék a tévé előtt jobbnál jobb filmeket bámulva, de ez nem megy. Az előbb sétáltam egy felesleges kört a konyhában, hátha valami jobban csalogatni fog, mint az, hogy a leveleim nézzem, amik bentről jönnek. Kis élménybeszámolók, hogy mi is történik, amíg én nem vagyok ott. Most is igyekszem aktív részese lenni a köznek, és még innen is megpróbálok belefolyni a benti dolgokba. Ez félelmetes és fogalmam sincs, hogy mikor vette át a munka az első helyet a szórakozást a sokadik helyre visszaszorítva. Szeretem a munkám, lehet, hogy itt a gond, mert ha én is unott, utálkozó fejjel járnék dolgozni, mint sokan mások, akkor most nem okozna ez gondot. De sajnos, vagy inkább hatalmas örömömre ez nem így van. Hiányzik. Hiányzik a munka és hiányzik a társulat, hogy head set-tel a fejemen tárgyaljak, mert szeretem csinálni. Munkafüggő lettem. Még egy függőség a kávé és a cigi mellé, de talán ez kevésbé káros, mint a másik kettő, bár ki tudja. Úgy fest szép lassan belecsúsztam egy értékrend dilemmába és nem az van az első helyen, aminek ott kellene lennie, hiszen az első helyen a család/barátoknak kell állnia és majd a sokadik dolog kell, hogy legyen a munka. De az sincs kizárva, hogy ez egy újabb menekülésre és megbúvásra alkalmas hely, ahol igazán én lehetek, és még fizetnek is érte. Persze vannak napok mikor kétoldali krónikus munkaundoritiszben szenvedek, de ez nagyon ritkán fordul elő velem. Lehet, hogy csak a kisvárosi légkör kezdett el némán feltekeredni a nyakamra, hogy lassan fojtson meg, nem tudom. Hiányzik a munka, a légkör, a kollégák, a kávé, a 10 perces cigik, a közös ebéd és minden olyan dolog, ami már a hétköznapok rutinja, de ettől lesznek kerekek a napjaim. Jól érzem magam, ha ott vagyok. Most sem rossz, csak már-már honvágynak nevezhetném a hiányérzetet, bár otthon vagyok. Ez elég viccesen hangzik. Nem is tudom melyik a rosszabb, a munka- vagy a társfüggés…

Kankalin barátnőm úgy fest ezen a héten nincs a magaslat helyzetén, de még a helyzet magaslatán se. Módszeresen elfelejti hogyan is kell a poharakat, bögréket és energia italok dobozait rendeltetésszerűen használni, illetve lehet, hogy arra hajt, hogy bekerüljön a rekordok könyvébe, a legtöbbet kiborult művésznőjeként lelkes munkaközösségünknek. Potom 160 km-re vagyok tőle, de lelki szemeimmel látom a teljes cselekményt, ahogy az asztalán uralkodó jól megszokott káosz közepette igyekszik kicselezni a felmerülő akadályokat, hogy piciny bájos ujjbegyeit a pohár oldalára illessze, majd ajkaihoz emelve kortyoljon belőle egy jóízűt. Az elmélet remek és már-már nagyon egyszerűnek is tűnhetne minden halandó számára, de neki ez most valahogy nem megy. Kezdjük Garfield napjával, azaz hétfő, tehetségét fitoktatva végiglocsolt magán egy pohár teljesen ártalmatlan vizet. Önkritika és humor csodás párosításával szinte esőtáncot járt munkahelyünk piadzának tekinthető sorai között, hogy víg kacaj kíséretében bizonyítsa, hogy a hétfő a világ legelátkozottabb napja, ezt hivatott prezentálni a combját ölelő hatalmas folt. Még jó, hogy tavasz van, és meleg, mert így volt ideje felszáradni. Rázuhant a kedd, ez már ugye ígéretesebb napnak tűnik, hiszen már megcsap minket a hétvége friss szele, bár még fasorban sem vagyunk. Vízmentes nap, mert a vízzel csak gond van, lásd a fenti példát. Igyunk teát, kéket, zöldet, feketét, kinek épp mi passzol a bioritmusához, persze az elhúzódó koffein hatás nem mindig elegendő, ezért az ébrenlét látszatáért spékeljük meg ezt a dolgot egy kis energia itallal, hiszen a taurin utolérhetetlen. A gond itt kezdődik. Ezek az élvezeti cikkek sajnos pohárból/dobozból fogyasztandók, tehát a káosz közepére beillesztve nyugalmi állapotban teljesen tünetmentesek, de ismerve jelenlegi remegő kezű agysebész beállítottságunk már garantáltan borítékolható is a végeredmény. Ölebek és combok előnyben, ma új színt viszünk nadrágunk szöveteire. Tehetséges! :D Szerda, nekem szent szerda, de ez egy másik kérdés. A mai menü víz, energia ital, tea, kávé és tej. Ezt úgy mind ügyesen. Rendben, hogy nagyon jó mosószereket állítanak manapság elő, na de ez már csipetnyi tervtúlteljesítésnek tűnik. Lassan kevésnek bizonyul a konyha és a mosdó, hogy tisztán tudja tartani a ruhatárát benti körülmények között így arra az elhatározásra kellett jutnom, hogy igényelnünk kell egy mosodát is, hogy pont olyan vasaltan tudjon hazaindulni, mint ahogy érkezett! Kankalin, ez úgy fest nem a Te heted, de ha rekordkísérlet, akkor remekül haladsz, már írtam is nekik, hogy mennyi az eddigi rekord, és hogy mennyit kell még ügyeskedned, hogy bekerülj a hallhatatlan pohárborogatók arcképcsarnokába! :D

Csak ügyesen! :D

 Az elmúlt két-három napban sikerült leküzdeni hétköznapi vakságomat és a totális passzivitást, amit a világ iránt érzek. Látni kezdtem, emberket, arcokat, szituációkat. Ma reggel még az ágyból is sikerült időben kirúgdosnom magam, hogy jól induljon a nap és ne buci arccal induljak el. 

Metró, fáradt arcok áporodott szag, az embermassza már elvonult, vagy még csak most fog vonulni, magam sem tudom, de nem is ez volt a lényeges. Nyakunkon az anyák napja, talán az egyik legszebb ünnep, ezt még én is szeretem, bár most nagyon messze töltöm anyukámtól, de majd valami apró szösszenettel meglepem így a távolból is. Felszállt egy néni a metróra, kezében nagy csokor orgona és az illat belemászott az orromba. Mélyen magamba szívtam, mint mikor egy jól megérdemelt cigaretta füstjét ontom a véráramomba. Orgona volt, sápadt lila, kicsit már élettelennek tűnt, de még mindig ontotta magából az illatot. Tavaszi reggel képe villant fel a fejemben, régi érzések, régi álomképek, a pörgős szoknyám, a frissen vasalt fehér blúzom, kényelmetlen lakkcipő, fehér harisnya, copf és frufru. Kicsi biciklí, nagy lelkesedés, és a pánik, hogy el fogom felejteni az anyáknapi versikét, amit már három hete magolok, hogy az ünnepségen anyukám szeme sarkába könnycseppet csaljak, mert szeretem és ezt soha nem fogom tudni neki elmondani úgy, hogy az tökéletes legyen mert nem lehet. Csak egy illat és megszűnt a külvilág újra és elmerülhettem valami régiben, amit már elfeledettnek gondoltam, pedig még most is itt van, és most legszívesebben keblemre ölelném és csak megszeretgetném, de nem megy, mert messze van, és ezt még nem oldotta meg a technika ördöge, hogy érzze 160km távolságból, hogy a karjaimmal átfogom és puszit nyomok a pofijára, mert hálás vagyok neki mindenért. A pörgős szoknyáért, a vasalt blúzért, a szép emlékekért és csak úgy pusztán az életért. Szeretlek Anya!

 Soha nem csináltam még ilyet, de most be kellett vágnom mélyen tisztelt Blogerinám: Christina Blake bejegyzését. (http://csumavan.blog.hu)

" Odakint most szörnyek járnak, Apa mondta, bújjak el...."

  Vannak. Sokan. Ki ilyen, ki olyan démonokkal küzd. Vannak, mert generáljuk, hogy legyenek és vannak ,hogy álmatlan éjszakákon az ágyunk alól riogassanak minket.

  Démonok mindig is lesznek. Olyanok, akik arra bíztatnak a fejed hátuljából sutyorogva, hogy vedd elő a kést, és hosszában vágd fel a csuklódat. (Naná, majd keresztben....annak semmi értelme...). Olyanok, akik azt akarják, hogy igyál, amíg el nem ájulsz. Olyanok, akik kiabálnak veled, míg vissza nem üvöltesz nekik, bár rajtad kívül senki nem hallja őket. Olyanok, akik vágyképeket vetítenek a szemed elé, majd cafatokra tépik a képeket, hogy sírj, mert sosem kapod meg őket. Olyanok, akik a nedves kis nyirkos ujjukkal simítanak végig a gerinceden, akik "befüvezve, fapapucsban, tág pupillákkal táncolnak a koponyádon", akik mérgezett kis szelencéket ajándékoznak neked és vihorászva, mint a pattanásos süldő lányok elbújnak a sarokban.

  Léteznek. Hiába is tagadod. Ott vannak a fejedben, a tükörképedben, a családi fotóalbumban, a zavaros vizekben, az elrontott vacsorákon, az alkoholos üveg alján, a penge megcsillanó élén, a sebekben, amiket magadon ejtesz, a dühből kicsurranó könnycseppekben.....mind-mind ott vannak egytől egyig.

  Az ajtó, amin kilökdösheted őket, ezer éve és évszázada kőbörtönbe van zárva. A kulcsait apró kis gonosz manók őrzik, koszos,szúrós körmükkel jeleket kaparásztak az ajtó erezetébe, rejtjeleket, hogy az idők végezetéig ne fejtsd meg őket. Minden manó rád vadászik, hogy egyszer te is az ajtó része legyél, hogy beleágyazzanak az időbe,hogy maga alá nyomjon a démonok serege, hogy igavonó állattá válva szolgáld őket mindhalálig....

  Én találkoztam pár démonnal. Pontosan tudom, milyen mélyre tudnak harapni a fogaikkal. Pontosan tudom, mennyire rémisztőek. Pontosan tudom, mennyire félsz tőlük.....

  Pontosan tudom, hogy belőled nem muszáj, hogy az ajtó darabja legyen....

  Pontosan tudod, hogy a démonok mi magunk vagyunk....igen, azt mondod, magad kell legyőznöd.....

  A kulcsot pedig majd lemásoljuk, és tovább adjuk a többi fává változott árvának, mikor már olyan erős leszel, hogy a démonok már nem járnak vitustáncot a fejedben....még nem késő.....

A Démon eredetileg istent jelent (görögül: δαίμων). Később az isteneknél alacsonyabb, az embereknél magasabb rendű lényeket jelölték ezzel a névvel.

A démonok, a mitológiákban az istenek és az emberek között állnak és lehetnek jószándékúak, vagy akár gonoszak is. Azonban legyen akármilyen jellemű is, a legtöbb démon képes a tudat befolyásolására, mások megszállására. Szinte minden nép mitológiájában találkozhatunk velük.

                                                                                         Idézet a Wikipédiából

Jelen esetben milyen démonokról is beszélünk? A félelmeink talán ebben a formában képesek csak világra jönni, és egyszerűbb így menekülni előlük, vagy botor módon szembeszállni velük? Nem. Menekülni bármi elől lehet, szembeszállni velük viszont kifejezetten butaság, hiszen akárhonnan is nézzük, vagy erősebbek nálunk, vagy nem léteznek, válaszon mindenki szájíze szerint. Ha már nevesíteni akarjuk a félelmeket, akkor legyenek démonok, hiszen valahol bennünk élnek, vagy csak körülvesznek bennünket, hogy elbizonytalanodjunk, kételkedjünk, elveszítsük a hitünket, kössön az minket bármihez, legyen az szerelem, barátság, vagy akár valamely általunk választott vallás. Megingunk, és kicsiny sötét vermekbe préseljük magunkat, ahol valóban ők az urak, de ahogy a természetben oly sok minden más, így mi is képesek vagyunk szimbiózisban élni a démonainkkal. Egy démon tud értünk dolgozni, ha hagyjuk, hogy megtegye. Lehet, hogy a legrosszabb énünk fog a felszínre bukkanni, de ha teremt és alkot, akkor milyen jogon köveznénk meg ezért és űznénk el. Figyelni kell rájuk, mert a túlzott félelem megöli a lelket. A mindentől való rettegés magában hordozza a földi pokol összes kínját, szenvedését és azt a kegyetlen magányt, amit csak az érezhet, aki átesett már valaha rajta, és hagyta, hogy felzabálják. Nem éhesek, soha nem éhesek, csak tudják, hogy megtehetik, mert mi ott fogunk szűkölni magatehetetlenül és senki nem lesz ott, hogy megmentsen. Gondoljuk végig, hogy miért érkeztek pont ők a mi gyarló kis életünkbe és mire akarnak rámutatni, hiszen mindig rámutatnak a rossz macskakövekre, ahol csak megbotlani lehet, de sok esetben inkább a menekülést választjuk és elfutunk a szavak elől, amit a tarkónkhoz érintett ajkaikkal elmondanak nekünk. Bezárjuk a tudatunk és menekülünk tovább. Egy kicsit kell csak figyelni, és máris könnyebb.

Tévhit, hogy nincs szükségünk félelemre. Igenis kell nekünk, mert ha nincs, akkor megszűnik a kontroll és nem marad más csak a végtelen száguldás a semmibe. A félelem nem csak ölni képes, hanem életben is tart. Aki nem fél az bátor? Nem, egyáltalán nem, aki nem fél az leginkább esztelen, mert nincs semmi, ami megállítsa és gátat szabjon a cselekedeteinek. A gyerekek nem félnek, mert nekik még nem kell, őket még mindenki óvja és vigyázza, de ha felnőtt leszel egy egészséges szintig félned kell, hogy a gyermeked is megtanulja, hogy mi a helyes és mi a helytelen.

Én szimbiózisban élek a démonaimmal. Hosszú folyamat volt, és lesznek még csaták, de ezt csak így érdemes csinálni…

 Két órát töltöttem ma is azzal, hogy lejussak vidékre, mert itt a nyúl ünnepe és ilyenkor illik a családdal lenni és egy kicsit kiszellőztetni a pesti levegőt a tüdőnkből. A nap gyönyörűen sütött, de erre még télen is képes, a csoda viszont a fákban és mezők gyönyörű élénk színeiben rejlik. Virágzó gyümölcsfák és leírhatatlan zöld színű mezők szegélyezték a sinpárt, amin robogtam egy büdös, koszos szerelvényen, de most ez sem lombozott le. Gyönyörű rózsaszín illatozó gyümölcsfák, rügybe borult álmos ébredezés lett úrrá a világon. Imádom, erőt ad és életkedvet. Rajongok érte, mert csodálatos. Belém ivódik kedvet ad az élethez, hogy kiszakadjak a négy fal közül, hogy belesüppedjek és eltűnjek benne. Ott sorakoztak az álomszuszékok is, akik még harcolnak a feltámadással, vagy már nem is kelhetnek fel újra. Szeretem a tavaszt. Az illatait, a hangjait, ahogy egy pillanat alatt megérkezik és még észre sem vetted, hogy itt van, de már papucsban és rövidujjúban lépsz ki a kapun. Az éjszakák zordsága megropan alatta és hívogat, hogy csavarogj vele, miközben tekinteted az égre tapasztod, hogy gyönyörködhess a csillagokban. Hangulatot kelt és üdévé tesz. Jelzi, hogy nyakadon a nyár, mert ő nem maradhat sokáig, csak még homlokon csókol és kiragad a hétköznapok szürke egyszerűségéből néhány pillanatra. Ha ügyes vagy vele maradhatsz még ereje ki nem huny, vagy inkább átalakul egy füllesző döbbenetté... Remélem kapok még tőle néhány hetet, hogy szerelmet vallhassak neki nap mint nap!

 Mi az a pont, mikor már átlépjük azt a határt, hogy szükségünk legyen érzelmekre ahhoz, hogy szexbe kezdjünk?

Én a no name szex híve vagyok. Nem táplálok érzelmeket a partnereim iránt, hiszen hideg fejjel nem marad más, csak a puszta, gusztustalanul csodálatos élvezet, s utána, mint aki jól végezte dolgát a távozás mezejére lépek, vagy csak útjára bocsátom az áldozatot. Nincsenek hamis ígéretek, hogy majd hívlak, még kereslek és a többi szentimentális butaság, amit az érzelemmel sexelő kedves nőtársaim elvárnak. Mire fel? A férfi alapösztöne a vadászat, és ha mi komolytalan nők hírében állunk, akkor milyen jogon várnánk el, hogy komolyan vegyenek és egy X idő elteltével megkeresnek bennünket... Én fennhangon hírdetem, hogy egy vérbeli emanci punci vagyok, de hát van a B kategória, aki az érzelmet, a szerelmet, a kapcsolatot keresi. Ezzel még nincs is gond, a probléma akkor kezdődik, mikor ezt a keresést kivetíti az összes szembejövő hímtaggal rendelkező pasira, hiszen ő önbizalom hiányos, kell neki a pozitív megerősítés. Ebben a pillanatban belépett a mókuskerékbe, ahonnan nagyon nehéz kevickélni, főleg, ha még rá is kapcsolnak egy gyenge áramú motort, ami csak teker, tekeri és tekeri tovább, még a fáradtság és a fásultság meg nem öli. Harcol, küzd, küszködik és teper. Hazudik magának, hazudik a világnak. Minden erektált hímtag közeledését érzelmekkel várja, mert ő ugye csak akkor tud szexelni, ha érzelem van, bár már maximum maga iránt táplál érzelmeket, hogy kendőzze a komplexusait, hogy fél egyedül lenni, mert meg van szokva, hogy van mellette valaki, akivel hisztizhet, akit lealázhat, akire panaszkodhat fűnek, fának, vadvirágnak. Aki van olyan balek, hogy ezt elnézi neki, mert vele komoly ellentétben feladta a vadászatot és megelékszik azzal, amilyen van. Álarcok mögé préseli azt, hogy ki is ő, hiszen ő sem tudja magát meghatározni. Egyik nap Júliát játszik, a másik nap Feme Fatal-t, de nem több ez, mint kétségbeesett kapkodás, hogy bizonyítsa, hogy még most is sexi és csábító és akár még társ is tudna lenni, ha nem kötné le a félreb@szás mérgező ösztöne. Kiutasít mindenkit az életéből, aki szembesíti a hibákkal, amiket szép lassan felhalmoz maga körül. Menthetetlenné válik és mikor majd ezzel szembesül, akkor már nem lesz ott a környéken senki, aki megfogná a kezét és visszahúzná a normál életbe, vagy csak mellé ülne, megsímogatná a kézfejét és nagyokat hallgatna anélkül, hogy azon járna az esze, hogy hogyan jusson a bugyijába... Sajnálom, hogy ezt az életet választotta, hogy nem tud magával mit kezdeni, hogy rossz döntéseket hoz és nem csak a testét prostituálja, hanem a lelkét is. Neki mára csak ez jutott....

 Jelentem napról napra bátrabb vagyok, bár az éjszaka mikor cigizni voltam majd összepisiltem magam a félelemtől. Rossz hatással van rám a lépcsőház, de hát bent a szobámban nem cigizhetek, leszokni meg nem fogok, úgyhogy akár terápiának is nevezhetném a dolgot, de nem teszem ezt. Lassan fejti ki a hatásait. A segítség és törődés minden irányból érkezik, bár nem én vagyok az áldozat, mert én a vadász vagyok, mégis ott motoszkál az ember lányának fejében, hogy mi van, ha vadászni fog rám. Bár nem hiszem, mert akkor azon az elátkozott hajnalon leüthetett volna, bár nem, mert nem voltam egyedül, azóta viszont sok időt töltök egyedül. Figyelem az ajtóm és a fényeket. Napok kellenek még, hogy legyen egy minimális biztonságérzetem, bár lehet, hogy már sosem kapom vissza, mert még ha ő soha többet nem is kerül elő, akkor is másként látom már a világot. Talán most ért véget az a szertelenség, amit gyermekként magunknak tudhatunk és ez is csak egy mély vágás, ami azért kell, hogy igazi felnőtt legyek. Megízleltem a félelem minden bugyrát, de nem hagyom, hogy ez a szemét állat áldozatot csináljon belőlem, hiszen én a vadász vagyok. 

 Nem tudom mi van vele, nem láttam, talán már nincs is itt, vagy ha mégis, nem hiszem, hogy öröm lenne neki, ha találkoznánk. Az ő helyében én is kerülnék mindenkit, de főleg azokat, akik olyan helyzetben láttak, aminek soha nem kellett volna megtörténnie. 

Eltelt egy nap, lassan kettő. A félelem lassan enyhül, de a csodát még várjuk persze, mert várni kell, kevésbé félek, bár még nem voltam kint cigizni, mert sötét van, és most nem szeretem a sötétet. Hogy tud egy barátunk így az ellenségünké vállni? Eddig belebújhattam, de most nem tehetem meg, mert már nem véd meg, hanem elrejti ezt az állatot. Beteges gondolat, hogy visszajön, de az ördög sohasem alszik... vajon mennyire lehet már fáradt ettől? Nincsenek bölcs szavak, feszült várakozás van, ennyi jutott mára is. Várom, hogy valaki belebúgja a telefonomban, hogy megtaláltuk, itt van és nem mehet sehova legalább egy évig, mert többet úgysem kap, ilyen a jog... szeretjük... bár egy kis bankrablás utáni Whiskey 17 évet jelentett annak, aki soha nem bántott senkit. Várom, hogy hívjanak, hogy legyen egy kis nyugalom, jöjjön a procedúra és túl lehessünk ezen az egészen.

Ma már tudtunk nevetni, emlékekkel játszani, mesélni, hogy volt jó is! Felejteni akarok, ezt az egészet el akarom felejteni, de ez sajnos nem így működik... Célzott amnéziát akarok, hogy ki lehessen törölni ezeket a fileokat, hogy ne legyenek itt. Az agyam tudja ezt, így most ezer évvel ezelőttre tette a cselekményt, hogy úgy érezhessem, hogy már régen volt. Az igaz se volt csodáját sajnos nem kaphatom meg, mert az nem jár, pedig én csak belecsöppentem. Minden lelassult és nem tudom felgyorsítani az időt, pedig szeretném, de nem tehetem. Amit viszont ma megfogadtam, hogy nem fogok félni! Nem fogok! Most önző vagyok, mert csak magamról beszélek, de nem tudok mást tenni, mert nem találkoztam vele...

 Az éjszaka a barátaimmal mulattam, mert volt rá okunk, nagyon jól éreztük magunkat Ambróziával. Hajnali fél négy körül úgy döntöttünk, hogy itt az ideje hazamenni. Éjszakai, nyűglődés, szerezzünk gyrost. Szép lassan bandukoltunk haza, ajtó, kód beüt, ajtó becsap, villany felkapcsol. Kacagásnak tűnő hang, bután egymásra néztünk Ambróziával, majd ugyanez a hang annyit mondott, még, hogy segítség. Felértünk az első lépcsősoron, mikor megláttam őt. Láttam nincs egyedül, egy férfi van vele, nem stimmelt a szituáció, a földön fetrengett, csak az egyik lábán volt nadrág, a másikon harisnya, kivillant meztelen combja, a férfi a sarokba fordult. Könyörgő riadt tekintettel mondta az oda nem illő szavakat, hogy menyjünk tovább, és ne álljunk meg ezen az emeleten. Ezt akartuk tenni, hiszen ezt kérte, tudtuk, hogy nagy gond van, de még nem tudtuk, hogy mi, vagy csak nem akartuk elhinni, hogy ez történik. Tovább mentem volna, de a lábam után nyúlt és elkapta a combomat, itt végre eljutott meghökkent agyamig, hogy nem hagyhatom itt. Lehajoltam érte, és felszedtem a földről, átkaroltam a derekát és elindultunk felfelé. Ez még nem elég, elindult utánunk, itt olyan erőt szedtem össze magamban, hogy volt erőm rászólni, hogy induljon el szépen lefelé. Ezt tette, Ambrózia, már fent volt készen arra, hogy bárkire ráverje az ajtót, ha segítségre van szükségünk. Felértünk, a földre rogyott, mondta, hogy ott marad a folyosón, én a zárral küszködtem, ránéztem, bevonszoltuk, mondtam, hogy ne legyen buta, mert még itt van ez a brutális állat. A padlóra rogyott, zokogott, az ajtót kulcsra zártam, és még oda is ültem. Hogy feljött-e utánunk, nem tudom, a villany nem jelezte. Szilánkokra törték. Beszélni kezdett, lassan vontatottan, ugyanazt ezerszer elismételve. Nem láttunk az idegtől, minden porcikánk remegett. Húsz perc telhetett el, mikor annyira összeszedte magát, hogy vissza tudta venni a bugyiját. Zokogott és azt ismételgette, hogy nem volt kihívóan öltözve, nadrág volt rajta, nem szoknya, nem volt kirakva a cicije, kabát volt rajta, miért? Fáj a torka, nagyon fáj a nyaka, ahogy fojtogatta, azt mondta meg fog ölni. Millió darabra törte egy aberrált állat, akinek ettől lesz kemény a farka! Hajnali hatra sikerült megnyugtatni annyira, hogy egyedül tudjon maradni és értesíteni a családját, hogy mi történt vele. Elnézést kért, hogy gondot okozott nekünk, és köszöni, hogy jöttünk és nem hagytuk ott. Nagyon bántja Ambróziát és engem is, hogy nem jöttünk előbb. Most viszont félek, ez az állat tudja, hogy hol lakom, és nincs aki vigyázzon rám. Annak az esélye, hogy valaha elkapják ezt az aberrált állatot egyenlő a zéróval és ha mégis, akkor kap egy évet és újra kint lesz, hogy fiatal gyenge nőket erőszakoljon meg, mert ő ettől lesz férfi! A délutánt a rendőrségen töltöttük, tanuvallomást tettünk. Ez a minimum, amit még tehettünk. A félelem megmaradt és nem akar múlni. Találkoztunk az anyukájával is, és szavakkal ki sem tudta fejezni, hogy mennyire hálás nekünk, hogy megmentettük a gyermekét, és mi mennyire nem tudunk ezzel mit kezdeni, mert későn jöttünk és nem, akkor mikor kellett volna.

Hogyan történhet meg ilyesmi egy felvilágosult világban?

Kutakodsz és szemlélődsz, majd találsz egy linket. Rákattintasz... Hanyagul görgeted, mikor meglátsz egy képet és olvasni kezdesz... Magadra ismersz és háborogva kommentet írsz, nem is egyet rögtön kettőt. Majd a biztonság kedvéért előveszed a szótárat, megnézed, hogy benne van-e a tahómanó kifejezés, és valóban ott van-e a képed... Nincs, de akkor hogy tudott valaki ilyen pontosan meghatározni engem? - kérdezed magadtól, de nincs válasz, hiszen te tökéletes férfipéldány vagy! Mucho vagyok! Medvét ölök! Bokorba szarok! Ááá... Ez csak valami elírás lehet, vagy egy görbe tükör, a magad mélységével mélységesen megsértődsz és hisztikézni kezdesz, mint egy igazi Férfi... Megfenyegetsz egy nőt, mert hát kemény vagy, mint a Vídia! Igen férfi vagy, vagy inkább elrettentő példa?! Nem tudom, ha rólam írnának ilyen kis vicces storykat elgondolkodnék... Ja! Itt a gond, hiszen az "agyam" a boxeremben lifeg... Kettő van belőle mégsem működnek... Bár hogyan is tehetnék, hiszen gyerek cipőben járnak még... A két kis ügyes kezem nem volt elég serkentő nekik, de mikor megkapták azt a sanszot, hogy oda bejussanak, akkor vérszívó döggé váltak és most sértett az egójuk. Ez az a pont, mikor nem marad más, mint a kislányos hajtűdobálás hálátlan feladata. Kipirult arc, megemelkedett pulzusszám és az én most jól megmondom érzése! Igyekszem, próbálkozok, elküldök egy reakciót, majd küldök még egyet, hogy jó mélyen, mint amilyen én vagyok nyomatékosítsam, hogy igen az alfa hím ebbe a rengetegbe érkezett! Már alig vártunk, bár te is csak elrettentő példa vagy, egy rossz vicc, amin csak kacagni lehet, de ezt is csak szánalomból... Remélem a telefon még jól működik! :D

Kinek melyik a szimpatikusabb :D

http://www.indavideo.hu/video/GRB_-_Ugy_elj

vaaaaaaaaagy

https://www.youtube.com/watch?v=Lg19eCoF5d0

Csak, mert imádom őket és szombaton KONCERT!

Aki nem lesz ott, az halál fia! Csak vicceltem, de kihagyhatatlan koncert lesz!

A Könyvtárban 20:00-kor! Én ott leszek... és Te?

 Rámszakadt egy megfázás, nagyon utálom, hiszen ilyenkor a puszta levegővétel is gondot okoz az orromban felszaporodott trutyi miatt. Ezt természetesen megspékeli az én drága hőn szeretett szervezetem egy kis lázzal, fájó, lángoló torokkal és az orrcimpám vöröslő fájdalmáról már ne is beszéljek. Tea... töménytelen mennyiségben fogyasztom, de mintha árral szemben úsznék, azonkívül, hogy megégeti a nyelvem és ugye sokat kell tőle pisilni járni teljesen hatástalan. Egy fél őserdőt kivágtak már miattam, hogy legyen elég papírzsepim, amivel rojtosra dörgölhetem a nózim és a szám fölötti részt. Ha véletlenül kihagy az orrfolyoás, akkor szinte lágra kap és nincs mivel eloltani... Nagyon utálok beteg lenni, mert ilyenkor arra vagyok ítélve, hogy itthon kell fetrengenem a jó meleg takaró alatt. Nem izgat már a tv, a net, az alvás, egész pontosan semmi... áááááááááááááá Nagyon utálom, ha beteg vagyok... :D de most ez van, nem baj, szombaton koncert, addig igyekszem magam összeszedni!!! I love Rock and Roll!

 Milyen gyakran fordulhat az elő, hogy megúnsz egy életet és úgy döntesz az Y elágazáshoz érve, hogy nem a naplementés prérit választod, ami tele van jobbnál jobb vadászmezőkkel, kedves indiánokkal és ki tudja mennyi rég nem látott ismerőssel, hanem inkább a tövisekkel teli aknákkal spékelt csatamező után a jobb világot választod, ahol még most is küzdened kell nap mint nap. Én a töviserdő másik oldalára vágyom, és ha úgy tetszik már el is indultam ide. Megvan minden karcolásom és sebem, meztelen talpam akár egy tűspárna, vérem ontotta, de megérkeztem a túloldalra és nem léptem rá egy aknára sem. Boldog vagyok, ritkán fordul ez velem elő. Hosszú idő volt még átverekedtem magam ezen a tövisgyűrűn, a közepén járhattam, mikor vissza akartam fordulni, hogy a könnyebb utat válasszam, de nem tettem meg, mert egy pillanatyni megingás nem tántoríthat el céljaim megvalósításától. Talán ez az életem alappillérje is, a megingathattatlanság. Most finom puha fű van a talpam alatt, a varjak is lemaradtak és most csodaszép madarak ontják rám figyelmes éneküket, megérkeztem, de tudom, hogy nem maradhatok sokáig, nincs több időm, mennem kell tovább, de azért itt hagyok magamból egy mély lélegzetet. Tüdőm lassan megtelik a tiszta levegővel, kezeim széttárva, tenyerem a nap felé fordítva, s a düh, gőg és csalódottság utolsó kis részecskéiit kisöpri belőlem a távozó levegő. Olyan megkönnyebbülés ez, hogy még egy csepp könnyet is el kell morzsolnom, de már nem ólom, már könnyed és légies és egy pillanat alatt egyesül a könnyed langyos széllel. A sebeimre tündérek ontanak csókokat, egy pillanattal később, mintha soha nem is hasította volna a bőröm tövis, sima a bőröm újra és már nem fáj, hiszen élni jó (ez most teljesen őszinte volt :D ). Lassan lépkedek, élvezem a nap melegét a madarak énekét, a szorgos méheket, akik a virágokat porozzák mellettem rendületlen szorgalommal, hogy sokáig gyönyörűek legyenek. Tábla jelzi, hogy elágazás közeledik, van időm gondolkodni, hogy merre akarok majd tovább menni, de még nem kell döntenem, még nincs itt az ideje, most az öröm ideje van. Tudom, hogy mindegyik út nehéz lesz, de ha könnyű lenne akkor nem lenne értelme az életnek, hiszen nem fejlődnénk... Ha az elágazáshoz értem, döntök, most viszont csak örömködöm, mert jól esik...

 Soha nem láttam még így, mindig ő volt az erős és a bátor, mindig vigyázott rám, még ha nem láttam akkor is, ő volt az, akire bármikor támaszkodhattam, támaszkodhatok, tegnap mégis szilánk volt csupán. A teljes kép egy apró szilánkja, aki félelemtől remeg, mert nem tudja, hogyan is lesz a holnap. Egyedül van, hiába a tömeg. Remeg és nem ért semmit. Kihúzták a talajt a talpa alól és nincs visszaút, nincs védőháló, a kemény padlóra érkezett. Régen volt mikor ugyanezt éreztem, csak nekem nem volt semmim, amiért felelősséget kellett volna vállalnom. Most ő volt a bukógalamb, aki először bukott alá igazán, és nem tudja feldolgozni, mert hirtelen volt és váratlan, nem számitott rá, nem számíthatott rá, hiszen kiszámíthatatlan volt. Valamit elvettek tőle, amit biztosnak, s talán öröknek hitt, de nem az, sosem az. Áll a préri közepén, s nyújtja a kezét a segítségért, de nem látják őt, csak a varjak kárognak felette vészt jósolva, hiszen ezért tartjuk őket, hogy átkokat szórjanak a fejünkre. Meleg tenyerembe venném, hogy vigyázzak rá, megcirógassam szürke csapzott tollait, hogy megnyugodjon, szíve ne zakatoljon az idegtől, a félelmei elmúljanak. Nem tehetem meg, látom a kezét, meg akarom fogni, ki akarom húzni a varjak gyűrűje alól de nem tudom. Gebeszkedek és küzdök, de nem tehetek semmit egy picit kellene hosszabb kéz, hogy legalább egy ujját el tudjam kapni és ne engedjem el addig még nem lesz biztonságban. Állok a préri szélén és tehetetlen vagyok. Dühös leszek a tehetetlenségemtől és nincs másom a számára, csak egy két kedves érdeklődő szó és egy ölelés, hogy vagyok, és igyekszem biztosítani arról, hogy most is ott vagyok, pedig nem vagyok ott, hiába akarok ott lenni nem tudok, mert nem tudom jobbá tenni a világát, hogy megóvjam őt az emberi gyarlóság és számítás lelelményes csapdáitól, és tudom, hogy nagyon bántja, hogy megszűnt a biztonság, amit kötelességének érez, hogy a családjára ontsa. Tehetetlen vagyok, és belepusztulok, mert mindenem odaadnám, hogy boldog legyen a telefonban a hangja, újra boldog és nyugodt legyen a hangja...

 Új szerelmem van, nem, nem pasi, még véletlenül sem, hiszen nehéz egy pasit úgy szeretni, mint az én kis drágámat! Lángoló szerelemmel rajongok érte, bár ezt most a notim nem hallhatná, de mivel szoros együttműködésben vannak, így talán nem lesz féltékeny a dolog miatt... :D 

Szóval ő az én kis szerelmem...

Szerintem gyönyörű, és tehetséges és különben is. Igen tudom, vannak nála jelentősen jobb gépek is, de az én igényeimnek tökéletesen megfelel, a képek, külön kis csodák, és Margarétában megtaláltam a lencsém elé rakható legtökéletesebb modellt, hiszen amint színpadra lép, egy olyan oldala ragyog fel, hogy azt szavakkal nem lehet kifejezni. Gyönyörű lesz, csodálatos fényt áraszt és már-már belepirulok, de életet lehell a képeimbe, élnek, mozognak és lélegzenek. Nagyon szeretem fotózni Őt!

Ja és persze a csatolt programok, amivel úgy lehet játszani egy fotóval, ahogy csak kedvünk tartja. Kiemelni, eltűntetni, vagy csak spontán varázsolni, én még csak a kezdet kezdetén járok és csodálkozva nézem, hogy mit hogyan lehet alakítani, átformálni, forgatni és csak csodát tenni... Szertem a gépem, és szeretem a fotóim, boldoggá tesznek, és ez jó! :D

Az elmúlt három és fél évben, mióta egyedül vagyok egészen leszoktam mindenről, ami egy párkapcsolatban benne foglaltatik. Tény, hogy nem sok minden hiányzik az adott ritusok közül, de egy valami mégis szöget ütött a kis fejemben, mikor az éjjel valamire felrévedtem. Hiányzik a csók. Ez az egy dolog, ami igazán hiányzik. Tudom bagatel dolog, és ha megkapnám nap, mint nap, akkor nem lenne értékes, de már nem tudom megmondani mikor volt utoljára igazi csókom. Az a finom, puha ajak érintés, amire csak néhány pasi képes, mert ugye itt is kevés olyan van, akivel egy hullámhosszon vagyok, mea culpa. Még mindig emlékszem az elsőre, a rémületre, ami akkor bennem volt, hogy jesszum pepi!!! mit is kell ilyenkor csinálni, de a megoldás jött magától. Sőt a 3-ra is nagyon emlékszem, ugyanezen az éjszakán történt, söröztünk, hideg volt a nyelve és sör íze volt, ez alapból rosszul hangzik, de akkor tökéletesen jó volt. Hiányzik, nagyon, talán most jobban, mint az igazi nagy ölelések... buááááááá 

Az elmúlt napok mélabúját felkorbácsolni igyekezett néhány aprócska momentum, ami mosolyt csalat az arcomra. Jól esnek az ilyen kis szösszenetek, hiszen még másnap is mosolynak indulnak az ajkaim mikor az eszembe jut. A minap metróra szálltam, mert ugye egy hatalmas élmény a kukaccal utazni, két komoly megálló maximum 6 perc, egy négy perces és egy két perces apró menet az érkezés beteljesült élvezetéig, amit a mozgólépcső koronáz meg, bár a cselekmény a kukac bendőjében zajlott. A saját előre kalibrált, direktben legyártott mogorva arccal felpakoltam magam a szerelvényre, hogy betámasszam magam egy sarokba erre a pár percbe, ahol stabil vagyok (és nem Deák Bill), feltűnt egy srác, aki néhány lépéssel később szállt fel, mint én, majd addig helyzekedett, hogy kellemesen rálássunk egymásra. Nekem egy kellemes félmosoly csússzant az arcomra, még ő a félállásból feltűnés nélkül figyelek, hogy csak a perifériámban lássam testhelyzetet vette fel. Nagyon aranyos volt, jót mosolyogtam rajta, mert én mocskos módon provokálva tetőtől talpig letapogattam mint a legújabb chrome terminátor lady, de nem voltam elég gonosz, vagy ő volt túl nyulbéla, így elmenekült a 4 perces menet után, vagy lehet, hogy kár volt áldozat kereső tekintettel letapogatni és scannalni? ááááuuuuu Ezt már sosem tudom meg!

A másik kedvenc szösszenetem egy nagyon kedves barátnőm, hogy is fogalmazzam meg finoman, gyászos szerelmi életéhez (ill annak hiányához) kapcsolódik. Hosszú hónapok óta (január, most március van) gyúrják egymást a "pasi"-nak kikiáltott nyúlbélával, hogy mit is kezdjenek egymással. Az alapeset az volt, hogy felvállalják egymást, de teljes titokban, ezzel még gond sem lett volna, de hát ez sem történt meg, valami gond van az adott úriemberrel, ha nevezhetem így azután a bizonyos 68-as szex után. Nem, nem írtam el, tudom mire gondolsz te kis hamis, arra a bizonyos 69-esre, ahol mindketten jól érzitek magatokat, de ez a 68-as volt, és mikor szorgoskodó leányzónk került volna sorra, hogy ő is megízlelje a mennyei mannát, amit ő már szervírozott "kedvesének", akkor a kedves bejelentette, hogy "Bocsi, megy a buszom!" ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ és még egy Á. Taxi, éjszakai vagy valami egyéb? Nincs nála kp, és nincs egy ATM sem a környéken, hiszen falun lakunk, vagy a főváros nem falu? Szinte egymást érik a bankok, ahol ugye pénzhez lehet jutni és mi van akkor, ha már együtt vannak, akkor miért nem alszalnak együtt? Hagyjuk... soha nem fogom érteni a férfiakat, vagy már divatja múlt az adok-kapok, nőmmel alszok? szánalmas... buááá

Mivel 3 a magyar igazság, és a ráadás ma érdeklődés hiányában elmarad, így a mai, ill az időt nézve már tegnapi sztorimat kell megosztanom veletek! Kankalinnal vásárlás céljából ütemesen megközelítettük azt a baromi nagy monstrumot, amit az emberek plázának hívnak, hogy berohanjunk, majd természetesen végigrohanjunk a legkisebb is számít birodalmán, hogy megküzdjünk egy lassított felvételként funkcionáló pénztárossal, akinek már az agymosás komoly károkat okozott a fejében, vagy csak bosszúból szívja a vásárlók vérét azzal, hogy tüntetőleg olyan lassan dolgozik, hogy két árú lehúzása között, bármilyen operációt meg lehet ejteni rajta. Nem elég, hogy ennyire benéztem a kasszát, még egy elátkozott darab befőttes gumit sem sikerült találni abban az übernagy hodályban. Kifelé rohanva, küzdve a késés okozta sokkal betértünk egy papír-írószer boltba, és láss csodát, nekik volt. Miért kell nekünk ennyire ez az egyébként hasztalan motyó? Mert drága Kankalinom kedvenc nadrágjának slicce önhatalmúlag fel-le csúszkál, de leginkább le. Műköröm a köbön, így nem mondhatnám túl tehetségesnek a gumit tuszkoljunk a lyukba projektben, gondoltam kezelésbe veszem. A monstrum előtt leültem a padra, ő elém állt, szembe néztem a dologgal, ő odatartotta a kabátját, jókat röhögtünk. Majd egy ponton már fel akartam adni, mikor eszembe jutott, hogy a megfelelő célszerszám egy karnyújtásnyira van tőlem. Egészen pontosan a bocis tollam pici hegyével tuszkoltam át a gumigyűrűt egy apró lyukon, hogy végre hurokba foghassam és ő felcsavarhassa gombra és roboghassunk is tovább. Természetesen ő végig csivitelt én szakszerűen nem foglalkoztam azzal, hogy ki mit gondol, mert nem érdekel, mosoly volt és jó érzés, a dolog ciki mivolta is bejött, hogy egy aprósággal megoldottam egy bagatel gondot. Nem volt rossz nap, még talán élveztem is! :D

Van egy embertípus, akiért én kifejezetten rajongok, de egészen komolyan, imádom az alakoskodásukat, a szemforgatásukat, ahogy az arcomba mosolyognak és a hátamba különböző hegyes, éles tárgyakat vágnak, tolnak, képzelnek, akarnak! Csodálatosnak tartom, azt a tartást, amivel ezt véghezviszik, hiszen ez igényel komoly önuralmat, egy mosolyt fel kell csalni a pofira, miközben magukban szánalmas átkok egész sorát sorolják fel. A szemük árulkodó, de mivel az emberek hazudnak, így ritkán alkalmasak a szemkontaktusra is. Sunyin közelednek, körül vesznek, kis bájcsevely, hogy hiteles legyen az általuk prezentált töménytelen, gusztustalan, undorító hazugság. Komoly gerincproblémák alakulhatnak ki náluk, hiszen idővel vagy megroppan a valótlan tények és felvállalt arcok súlya alatt, vagy csak egyszerűen köddé válik és eltűnik a testükből, és puhatestű férgekké válnak. Csúsznak-másznak azok előtt, akiktől bármit remélnek, vagy csak az illetékes torkának ugranak, ha nem felel meg nekik a juttatás, ellenszolgáltatás, amit alázatukért kiérdemelnek. Simulékonyak, ragaszkodnak minden olyanhoz, amiből nyereség, előrelépés várható. Itt jön viszont a váltás, ha már felkúsztak egy adott szintig, akkor az alattuk lévő tömegeket alantas lényeknek tekintik, és magasról tesznek arra, hogy a velük egy szinten vagy alattuk lévő emberpajtás mennyit dolgozik, hiszen a kisujjuk sem mozdítanák meg azért, hogy segítsenek nekik. Miért is tennék, az önzetlenség nem tartozik bele a profiljukba. Profizmusok fokokban nem mérhető, ha más embereket kell bemártani, hátak mögé bújnak, és csak suttognak, suttognak és suttognak. Véleményük van, de mindig csak arról, aki nincs jelen, hiszen, ha fel kellene vállalniuk, amit gondolnak, az maga lenne a világ vége, de ki tudja, lehet, hogy még önálló gondolataik sincsenek? Egyszerűbb diktátorként szajkózni a saját butaságaikat, minthogy mások véleményét figyelembe véve véleményt módosítani, gondolkodni, együtt élni, nyitottnak lenni és felvállalni azt, aki reggelente a tükörből visszanéz ránk, még akkor is, ha egy torz lény képét ölti fel? Nem belelépni az egyen világ nyújtotta trend kényelembe, vállalni önmagunkat, bár erre elég kicsi az esély, ha nem létezik az önmagam, csak a „mi” , ahol ő az Alfa és mindegy, hogy férfi vagy nő van mellette teljes elnyomásra ítéli, hiszen neki így kerek a világ…

Szerintem elgondolkodtató… Szerinted?

 Nálam járt, régen láttam már, hiányzott. Nem mondtuk ki, hogy miért jött, sőt még a viselkedésünk sem utalt erre. Hosszú órákig hallgattuk a vicces történeteket, nagyokat nevettünk, el is pilledt kicsit. Az ágyamra ült, én a gép elé, dolgom volt. Beszélgettünk, mindenféléről, nem voltak fix témák, minek, szeretjük az egy légteret, talán egymást is a magunk buta módján, ennyi elég nekünk, vagy ha mégsem, akkor is beérjük ennyivel, mert ennyi jár, jut, vagy marad. Két különböző világ peremén tudunk csak találkozni, abban az egy pontban, ahol a két világ olykor megérinti egymást, majd tovább mozdulnak, hosszú hetek kellenek, hogy ismét találkozzanak néhány órára abban az egy pontban. Fáradt volt, ült, majd magzatpózba göngyölte magát és elszunnyadt. Szeretettel telt pillantásokkal óvtam az álmát. Párnákat tettem az ágy végébe, felébredt rá, fürödni mentem, ő aludt tovább, de már rendesen feküdt az ágyamon. Hosszan áztattam magam a kád forró vízben, hagy aludjon, ráfér. Átforrósodtam a víz ölelésétől, jól esett, újra éltem. Macskaléptekkel besettenkedtem a szobába, újra a gép elé ültem. Felébredt, aranyos volt, törölgette álmoskás csík szemeit, próbált magához térni. Lassan ment. Mellé ültem, megsimogattam a hátát, mint egy cica dorombolt, jól esett neki az érintés. Megcsókolt, szeretkeztünk, még zihált a gyönyörtől, magához szorított, szorosan, hallottam szíve minden dobbanását. Szokatlan volt, ilyenkor én távolságot tartok, nem hagyta, jó volt, hiányzott. Csókot nyomott a nyakamra, néhány percre egyedül hagyott. Cigarettára gyújtottam, elheveredtem az ágyon. Az ágyamra ült, fejem a combjára hajtottam és beszélgettünk tovább. Könnyben úszott a szemem, a világaink távolodnak, nagyon messze kerül tőlem, egy örök életként megélhető időre. 6 hónap egy háborúban és csatákban gazdag országban. Neki lehetőség, nekem rémálom. Ott lesz egyedül, én itt vagyok egyedül.

 Ma reggel (délután fél 1) kilibbentem a körfolyosóra a szokásos extra adag kávémmal és elképedtem a napsütés gyönyörűségétől! Csodálatosan szép volt, szinte szerelembe estem, majd persze rámborult a tavaszi fáradtság gyönyörűsége is, mert ugye miért is ne! :D Margarétalátogató napom van, tegnap nem voltam vele túl kedves, mert a tél utolsó napjával együtt járó kellemetlen hangulatban voltam. Mutatott valami alapvetően biztos jó zenét, de nem voltam abban a hangulatban, hogy értékelni tudjam, pedig neki biztos jól esett volna. Majd kifakadtam, s mindent mi a szívemet (ami nincs) nyomta karakterizáltam neki. Szinte füstöltek a billentyűk az ujjaim alatt. Tele vagyok gonosz kis görcsökkel, amiket még most is magamban hordozok. Ami ennél is viccesebb, hogy megszűntem tag lenni a vicces portálon, mert már abba is vészesen belefáradtam, és különben is, semmi szükségem rá. Elég érvágás, hogy a kedvenc kiskatonám messzire készül és észérvekkel sem lehet meggyőzni őt arról, hogy maradjon a fenekén itt, ahol maximum az unalom ölheti meg és nem a csúcsszuper fegyverek, vagy őrült lázadók. Ez az ő álma, ez az ő karrier lehetősége, bár nem hiszem hogy annyira jó buli a hadseregnél karriert építeni, de szerelemmel szereti ezt a munkát, én a barátja vagyok így kénytelen, kelletlen, de támogatnom kell az elhatározását, mert ugye ez a barátok dolga. De csak egy vállal vagyok hajlanó támogatni, a kettő az már sok lenne. A másik vállam kérlelhetetlenül elsorolta az összes negatívumot, amit csak el lehetett sorolni a dologgal kapcsolatban. Fél év, ha valóban mehet. 10 nap szabadság, amit itthon tölthet, majd újra összeépül három másik bajtársával, hiszen ez az Ő hivatása. Speciel őt is szívesen megmenteném ettől, de hát alkalmatlan vagyok az életmentésre, mert a szavaim lepattannak azokról, akiknek szánom és csak azok hallják meg, akik ugyanezeket a szavakat suttognák bele az álmos ébenfekete éjszakába, miközben áldozatunk alszik, hogy valami álombeli megvilágosodásnak, vagy akár Isteni sugallatnak tűnhessen. Mormolom, mint apáca a zsoltárokat, de tudom, hogy szélmalomharcokat folytatok. 

Na nem baj itt a tavasz és egy falatnyi idő, amit még vele, velük tölthetek, amikor végre örömködhetek, hogy süt a nap és kék az ég és d vitamin és csicsergő madarak és több és most hirtelen nem jut eszembe. Lassan cihelődnöm kéne, hogy végre elinduljak Margarétához, akinek feltett szándéka, hogy ma könnyeket facsar ki belőlem, de már a B napnál tartunk, az atomvillanás és a gombafelhő már régen nem látszódik és nem maradt más helyette csak a csend. A mély átlátszó, porhanyós csend, mintha egy sztyeppe közepén ülnék az elszáradt fűben, körülöttem ezernyi varjú, repdesnek körbe-körbe, mint egy tornádó tölcsére, én vagyok az epicentrumban, ahol minden nyugodt, még szellő sem csiklandoz, csend van, csendben vannak, mély átható csendben.