Végzéssel, vagy végzés nélkül. Olyan a dolog, mintha egy narkós naplóját olvasnám.
Megkaptam az első adag heroint (természetesen csak képletesen). Felhőcske volt az első adag, én elszálltam, úgy ahogy azt az égiek rendelték. Minden kisimult arra a néhány órára, majd jött a zuhanás, vissza az életbe. Beindult a vágy, hogy akarok még szállni, szabadon, mint egy madár. 
Minden más gyengébb narkotikumot leépítettem, mert nem kellettek, ez az igazi, megtaláltam, kell nekem. A dílerem hozott egy újabb adagot, zseniális volt, meghazudtolva az eredeti tézist, jobb volt, mint az első. Akarok még, kell még, éhes a Tigris, kell neki. Szinte minden napos lett, minden este megkaptam, élőben, vagy írásban, hosszú séták a semmiben a múló idő áldozata lettem, ami nagyon gyors lett, vagy csak az én agyam kapcsolt ki. Erős voltam, ragyogtam, a romokon táncoltam, mint egy eltévedt tündér. Jött a vénám, hiba volt, nagy hiba, de hát az ember azért ember, hogy hibázhasson. Megtörtént, kétszer. Fel akartam falni, minden porcikáját akartam, hogy az enyém legyen. Az akartam érezze azt, amit én, mikor a vénámba fecskendezem a mérget. Kinevetett, magamra hagyott. Kerestem, kutattam, hol van az én dílerem, találkoznunk kell, kell tőle még egy adag, csak még egy adag és utána jó leszek. Abbahagyom, ha belehalok akkor is befejezem. Távoltartás van. Nincs anyag, és nincs díler sem. Fájdalom van, mindent szétmarcangoló fájdalom. Mintha heroinista lennék, aki csak az aranylövésre vár, mert másként nem lehet már kilépni innen. Azt akarom, hogy velem csinálja és ne csak a mérget keverje, ne csak a karom kösse el, ne csak a fecskendőt kocogtassa és párnát tegyen a fejem alá, ahogy lehunyt szemmel hanyatt dőlök. Nincs anyag és nincs díler. Hangos csend van, új mérget kellene keresni, de nem megy, a fájdalom mindent kitölt. Belülről mar szét, a szerveim fellázadtak ellenem, fáj a bőröm, fáj és fáj a létezés. Szánalmas roncs vagyok. Távol tartanak, távol tartok végzés sem kell, elég egy pillantás és már menekülés van, mert ebben nincs semmi jó, pedig annak kellene lennie.
Lassan jövők le róla, már csak minden második gondolatom ez, de egy szoba sarkában ülök, nincs ami megkísértsen. A kísértés majd akkor jön, ha újra látom a dílerem. Ha nemet mondok akkor csak kívánni fogom, ha igent, belehalok. Nem tudom melyik lesz a jó döntés, mert itt nincs olyan. Mindkét út járhatatlan, nekem mégis mennem kell. Arany középút nincs, maximum aranylövés van, de az még nem kell. még nem kell...
