Jelentem napról napra bátrabb vagyok, bár az éjszaka mikor cigizni voltam majd összepisiltem magam a félelemtől. Rossz hatással van rám a lépcsőház, de hát bent a szobámban nem cigizhetek, leszokni meg nem fogok, úgyhogy akár terápiának is nevezhetném a dolgot, de nem teszem ezt. Lassan fejti ki a hatásait. A segítség és törődés minden irányból érkezik, bár nem én vagyok az áldozat, mert én a vadász vagyok, mégis ott motoszkál az ember lányának fejében, hogy mi van, ha vadászni fog rám. Bár nem hiszem, mert akkor azon az elátkozott hajnalon leüthetett volna, bár nem, mert nem voltam egyedül, azóta viszont sok időt töltök egyedül. Figyelem az ajtóm és a fényeket. Napok kellenek még, hogy legyen egy minimális biztonságérzetem, bár lehet, hogy már sosem kapom vissza, mert még ha ő soha többet nem is kerül elő, akkor is másként látom már a világot. Talán most ért véget az a szertelenség, amit gyermekként magunknak tudhatunk és ez is csak egy mély vágás, ami azért kell, hogy igazi felnőtt legyek. Megízleltem a félelem minden bugyrát, de nem hagyom, hogy ez a szemét állat áldozatot csináljon belőlem, hiszen én a vadász vagyok.
