Soha nem csináltam még ilyet, de most be kellett vágnom mélyen tisztelt Blogerinám: Christina Blake bejegyzését. (http://csumavan.blog.hu)

" Odakint most szörnyek járnak, Apa mondta, bújjak el...."

  Vannak. Sokan. Ki ilyen, ki olyan démonokkal küzd. Vannak, mert generáljuk, hogy legyenek és vannak ,hogy álmatlan éjszakákon az ágyunk alól riogassanak minket.

  Démonok mindig is lesznek. Olyanok, akik arra bíztatnak a fejed hátuljából sutyorogva, hogy vedd elő a kést, és hosszában vágd fel a csuklódat. (Naná, majd keresztben....annak semmi értelme...). Olyanok, akik azt akarják, hogy igyál, amíg el nem ájulsz. Olyanok, akik kiabálnak veled, míg vissza nem üvöltesz nekik, bár rajtad kívül senki nem hallja őket. Olyanok, akik vágyképeket vetítenek a szemed elé, majd cafatokra tépik a képeket, hogy sírj, mert sosem kapod meg őket. Olyanok, akik a nedves kis nyirkos ujjukkal simítanak végig a gerinceden, akik "befüvezve, fapapucsban, tág pupillákkal táncolnak a koponyádon", akik mérgezett kis szelencéket ajándékoznak neked és vihorászva, mint a pattanásos süldő lányok elbújnak a sarokban.

  Léteznek. Hiába is tagadod. Ott vannak a fejedben, a tükörképedben, a családi fotóalbumban, a zavaros vizekben, az elrontott vacsorákon, az alkoholos üveg alján, a penge megcsillanó élén, a sebekben, amiket magadon ejtesz, a dühből kicsurranó könnycseppekben.....mind-mind ott vannak egytől egyig.

  Az ajtó, amin kilökdösheted őket, ezer éve és évszázada kőbörtönbe van zárva. A kulcsait apró kis gonosz manók őrzik, koszos,szúrós körmükkel jeleket kaparásztak az ajtó erezetébe, rejtjeleket, hogy az idők végezetéig ne fejtsd meg őket. Minden manó rád vadászik, hogy egyszer te is az ajtó része legyél, hogy beleágyazzanak az időbe,hogy maga alá nyomjon a démonok serege, hogy igavonó állattá válva szolgáld őket mindhalálig....

  Én találkoztam pár démonnal. Pontosan tudom, milyen mélyre tudnak harapni a fogaikkal. Pontosan tudom, mennyire rémisztőek. Pontosan tudom, mennyire félsz tőlük.....

  Pontosan tudom, hogy belőled nem muszáj, hogy az ajtó darabja legyen....

  Pontosan tudod, hogy a démonok mi magunk vagyunk....igen, azt mondod, magad kell legyőznöd.....

  A kulcsot pedig majd lemásoljuk, és tovább adjuk a többi fává változott árvának, mikor már olyan erős leszel, hogy a démonok már nem járnak vitustáncot a fejedben....még nem késő.....

A Démon eredetileg istent jelent (görögül: δαίμων). Később az isteneknél alacsonyabb, az embereknél magasabb rendű lényeket jelölték ezzel a névvel.

A démonok, a mitológiákban az istenek és az emberek között állnak és lehetnek jószándékúak, vagy akár gonoszak is. Azonban legyen akármilyen jellemű is, a legtöbb démon képes a tudat befolyásolására, mások megszállására. Szinte minden nép mitológiájában találkozhatunk velük.

                                                                                         Idézet a Wikipédiából

Jelen esetben milyen démonokról is beszélünk? A félelmeink talán ebben a formában képesek csak világra jönni, és egyszerűbb így menekülni előlük, vagy botor módon szembeszállni velük? Nem. Menekülni bármi elől lehet, szembeszállni velük viszont kifejezetten butaság, hiszen akárhonnan is nézzük, vagy erősebbek nálunk, vagy nem léteznek, válaszon mindenki szájíze szerint. Ha már nevesíteni akarjuk a félelmeket, akkor legyenek démonok, hiszen valahol bennünk élnek, vagy csak körülvesznek bennünket, hogy elbizonytalanodjunk, kételkedjünk, elveszítsük a hitünket, kössön az minket bármihez, legyen az szerelem, barátság, vagy akár valamely általunk választott vallás. Megingunk, és kicsiny sötét vermekbe préseljük magunkat, ahol valóban ők az urak, de ahogy a természetben oly sok minden más, így mi is képesek vagyunk szimbiózisban élni a démonainkkal. Egy démon tud értünk dolgozni, ha hagyjuk, hogy megtegye. Lehet, hogy a legrosszabb énünk fog a felszínre bukkanni, de ha teremt és alkot, akkor milyen jogon köveznénk meg ezért és űznénk el. Figyelni kell rájuk, mert a túlzott félelem megöli a lelket. A mindentől való rettegés magában hordozza a földi pokol összes kínját, szenvedését és azt a kegyetlen magányt, amit csak az érezhet, aki átesett már valaha rajta, és hagyta, hogy felzabálják. Nem éhesek, soha nem éhesek, csak tudják, hogy megtehetik, mert mi ott fogunk szűkölni magatehetetlenül és senki nem lesz ott, hogy megmentsen. Gondoljuk végig, hogy miért érkeztek pont ők a mi gyarló kis életünkbe és mire akarnak rámutatni, hiszen mindig rámutatnak a rossz macskakövekre, ahol csak megbotlani lehet, de sok esetben inkább a menekülést választjuk és elfutunk a szavak elől, amit a tarkónkhoz érintett ajkaikkal elmondanak nekünk. Bezárjuk a tudatunk és menekülünk tovább. Egy kicsit kell csak figyelni, és máris könnyebb.

Tévhit, hogy nincs szükségünk félelemre. Igenis kell nekünk, mert ha nincs, akkor megszűnik a kontroll és nem marad más csak a végtelen száguldás a semmibe. A félelem nem csak ölni képes, hanem életben is tart. Aki nem fél az bátor? Nem, egyáltalán nem, aki nem fél az leginkább esztelen, mert nincs semmi, ami megállítsa és gátat szabjon a cselekedeteinek. A gyerekek nem félnek, mert nekik még nem kell, őket még mindenki óvja és vigyázza, de ha felnőtt leszel egy egészséges szintig félned kell, hogy a gyermeked is megtanulja, hogy mi a helyes és mi a helytelen.

Én szimbiózisban élek a démonaimmal. Hosszú folyamat volt, és lesznek még csaták, de ezt csak így érdemes csinálni…