Ma reggel (délután fél 1) kilibbentem a körfolyosóra a szokásos extra adag kávémmal és elképedtem a napsütés gyönyörűségétől!
Csodálatosan szép volt, szinte szerelembe estem, majd persze rámborult a tavaszi fáradtság gyönyörűsége is, mert ugye miért is ne! :D Margarétalátogató napom van, tegnap nem voltam vele túl kedves, mert a tél utolsó napjával együtt járó kellemetlen hangulatban voltam. Mutatott valami alapvetően biztos jó zenét, de nem voltam abban a hangulatban, hogy értékelni tudjam, pedig neki biztos jól esett volna. Majd kifakadtam, s mindent mi a szívemet (ami nincs) nyomta karakterizáltam neki. Szinte füstöltek a billentyűk az ujjaim alatt. Tele vagyok gonosz kis görcsökkel, amiket még most is magamban hordozok. Ami ennél is viccesebb, hogy megszűntem tag lenni a vicces portálon, mert már abba is vészesen belefáradtam, és különben is, semmi szükségem rá. Elég érvágás, hogy a kedvenc kiskatonám messzire készül és észérvekkel sem lehet meggyőzni őt arról, hogy maradjon a fenekén itt, ahol maximum az unalom ölheti meg és nem a csúcsszuper fegyverek, vagy őrült lázadók. Ez az ő álma, ez az ő karrier lehetősége, bár nem hiszem hogy annyira jó buli a hadseregnél karriert építeni, de szerelemmel szereti ezt a munkát, én a barátja vagyok így kénytelen, kelletlen, de támogatnom kell az elhatározását, mert ugye ez a barátok dolga. De csak egy vállal vagyok hajlanó támogatni, a kettő az már sok lenne. A másik vállam kérlelhetetlenül elsorolta az összes negatívumot, amit csak el lehetett sorolni a dologgal kapcsolatban. Fél év, ha valóban mehet. 10 nap szabadság, amit itthon tölthet, majd újra összeépül három másik bajtársával, hiszen ez az Ő hivatása. Speciel őt is szívesen megmenteném ettől, de hát alkalmatlan vagyok az életmentésre, mert a szavaim lepattannak azokról, akiknek szánom és csak azok hallják meg, akik ugyanezeket a szavakat suttognák bele az álmos ébenfekete éjszakába, miközben áldozatunk alszik, hogy valami álombeli megvilágosodásnak, vagy akár Isteni sugallatnak tűnhessen. Mormolom, mint apáca a zsoltárokat, de tudom, hogy szélmalomharcokat folytatok. 
Na nem baj itt a tavasz és egy falatnyi idő, amit még vele, velük tölthetek, amikor végre örömködhetek, hogy süt a nap és kék az ég és d vitamin és csicsergő madarak és több és most hirtelen nem jut eszembe. Lassan cihelődnöm kéne, hogy végre elinduljak Margarétához, akinek feltett szándéka, hogy ma könnyeket facsar ki belőlem, de már a B napnál tartunk, az atomvillanás és a gombafelhő már régen nem látszódik és nem maradt más helyette csak a csend. A mély átlátszó, porhanyós csend, mintha egy sztyeppe közepén ülnék az elszáradt fűben, körülöttem ezernyi varjú, repdesnek körbe-körbe, mint egy tornádó tölcsére, én vagyok az epicentrumban, ahol minden nyugodt, még szellő sem csiklandoz, csend van, csendben vannak, mély átható csendben.
