Hol is kezdjem ezt a hosszú szomorú mesét? Talán az első igazinak hitt szerelemnél, vagy az utolsónál, amibe belehalt? Vicces, hogy pont nekem kell mesélnem róla, hiszen én vagyok az egyetlen lény ezen a földön, aki totálisan alkalmatlan volt arra, hogy őt elviselje. Ha most igazi lányregényt akarnék írni, akkor felsorolhatnám eme két nemes férfi összes bűnét, amivel a halálba üldözték, de nem teszem. Miért tenném? Talán, hogy a lelke megnyugvást találjon az önsajnálat feneketlen mézesbödönében várva a csodát, hogy majd valaki kiveszi onnan, vagy csak mellé fekszik? Nem, ez a történet nem arról szól. Ez a történet az övé, hogy hogyan csinált magából egy nevetséges halottat.
Meglátni és megszeretni, ekkor még csak 15 éves és előtte hever a világ, bármi lehet belőle, de ez kit érdekel, hiszen kamaszok vagyunk lázadunk és napról napra hitelesebben jelenik meg bennünk az igazi nő, hiába a hét fivér, akik vele egy utcában lakó porontyok, lány maradt köztük. A szerelem kicsit döcögősen, de útjára indul és mindent el akar söpörni. Ezzel egy időben a nő haldokolni kezd, mert van egy fix, akinek még tetszeni kéne, de hát minek, hiszen már mellettünk van, úgyis marad, miért menne. Jönnek a kilók, a kócok, az elnyúlt cuccok és a lázadás, a család, a világ és még akár Isten ellen is. Hárítások, problémakeresés, ha nincs, akkor gyártás, mert ugye ettől érzi jól magát, nagyon jól érzi magát, de már nem nő, már torzul és hisztizik, és követel. Nagyon sokat követel, de semmit nem tesz le már az asztalra és már valami torz test torz lelkű lakója. A nő meghalt, eltemette, és nem maradt más, mint az a kis démon ott legbelül, akiben még most is lobog a kőkemény erotika és bárkit meg tud szédíteni egy pillanat alatt, hogy ágyába fogadhassa. A nagy szerelem már gyűlölet, leginkább öngyűlölet és a lelkes kedves, ki rajongásig imádta kis unszolásra a távozás mezejére lép. Fürödjünk meg az önsajnálatban, jó alaposan, mindenhová jusson ebből a ragadós mézből. Stílusváltás, és most gyűlöljük az összes hímtaggal rendelkező egyedet, mert ugye nem kell más csak a baszás. Baszni még tud, de hát ki foglalkozik azzal, hogy agya is van? Varázslós, megdug, eltűnik… Tehetséges…
A harmadik év a nagy románc után, még mindig torz a test, de próbálkozik, hiszen érzi, hogy nem jó így, nagyon nem jó, de inkább szalmaszálakba kapaszkodik, minthogy megkeresné, hogy hol is a gond igazi forrása nem teszi, nem akarja, sokkal egyszerűbb a világot, istent és a férfiakat okolni… Csodás. Megy ez, vastag falak és senkit sem engedünk közel. Hordoz minden régi sebet, mert kellenek neki, nagyon kellenek, mindennél jobban kellenek, hiszen nincs is jobb a régi sértettség újra és újra felidézésénél. Szánalmas. Eljön a negyedik év, valaki ki akarja rántani a mocsokból, de őt is szalmának akarja nézni és a szokásos séma szerint ugrik a torkának, mert ő ezt megteheti, torz és még mindig nem nő, de hát ő választotta, komoly munka van benne, hogy mindenkit kirekesszen, majd számon kér és hisztizik, hogy mi az, hogy nem. A férfi nem olyan, mint az elődei, megmondja, szemtől szembe és ő csak áll és néz ki a fejéből bambán. Megérti, bár nem akarja, de mégis végre eljut a tudatáig, hogy honnan származnak a hibák, látja őket, érzi őket, felfogja őket és meghal. Ott áll az igazság kapujában és meghal.
Hogy újjá tud-e születni? Fogalmam sincs, de majd a jövő elmondja neki…
Szeretlek, de meghaltál, itt az ideje, hogy távozz közülünk…
