Az elmúlt két-három napban sikerült leküzdeni hétköznapi vakságomat és a totális passzivitást, amit a világ iránt érzek. Látni kezdtem, emberket, arcokat, szituációkat. Ma reggel még az ágyból is sikerült időben kirúgdosnom magam, hogy jól induljon a nap és ne buci arccal induljak el. 

Metró, fáradt arcok áporodott szag, az embermassza már elvonult, vagy még csak most fog vonulni, magam sem tudom, de nem is ez volt a lényeges. Nyakunkon az anyák napja, talán az egyik legszebb ünnep, ezt még én is szeretem, bár most nagyon messze töltöm anyukámtól, de majd valami apró szösszenettel meglepem így a távolból is. Felszállt egy néni a metróra, kezében nagy csokor orgona és az illat belemászott az orromba. Mélyen magamba szívtam, mint mikor egy jól megérdemelt cigaretta füstjét ontom a véráramomba. Orgona volt, sápadt lila, kicsit már élettelennek tűnt, de még mindig ontotta magából az illatot. Tavaszi reggel képe villant fel a fejemben, régi érzések, régi álomképek, a pörgős szoknyám, a frissen vasalt fehér blúzom, kényelmetlen lakkcipő, fehér harisnya, copf és frufru. Kicsi biciklí, nagy lelkesedés, és a pánik, hogy el fogom felejteni az anyáknapi versikét, amit már három hete magolok, hogy az ünnepségen anyukám szeme sarkába könnycseppet csaljak, mert szeretem és ezt soha nem fogom tudni neki elmondani úgy, hogy az tökéletes legyen mert nem lehet. Csak egy illat és megszűnt a külvilág újra és elmerülhettem valami régiben, amit már elfeledettnek gondoltam, pedig még most is itt van, és most legszívesebben keblemre ölelném és csak megszeretgetném, de nem megy, mert messze van, és ezt még nem oldotta meg a technika ördöge, hogy érzze 160km távolságból, hogy a karjaimmal átfogom és puszit nyomok a pofijára, mert hálás vagyok neki mindenért. A pörgős szoknyáért, a vasalt blúzért, a szép emlékekért és csak úgy pusztán az életért. Szeretlek Anya!