Már-már rapszodikus az időjárásunk, hiszen hol csendes csengéssel rohannak végig a végtelen csatornákon az ég szomorkodó esőcseppjei, hol apró pici fehér porszemekben hull alá a hó a mocskos város hangos utcáira. Álmatlanságra ítélt az éjszaka, nem küzdöttem ellene, nincs miért, úgy sem nyerhetem meg a csatát, hiszen hibába szűköl a fáradtságtól a testem, ha tudatom egyszerűen képtelen a megnyugvásra, a néma mély álomba merülésre... Suttogó gondolatokban úszva hallgattam az eső halk kopogását a cserepeken, majd a szél halk sikolyait, ahogy bekúszott az ajtóm résein, rángatta a kilincsem, mintha rám akarná törni a lakás ajtaját. Megengedtem, hogy bekukkantson hozzám, sebes lépteivel körül táncoljon, a hajamba túrjon, és jeges csókkal hagyjon pírt az arcomon. Rájuk bíztam magam, örvendtem megtisztelő látogatásuknak. Fáradt tekintettel vártam a Nap sápadt, fáradt fényét, hogy berobbantsa a város zajait, embereket parancsoljon a nyálkás utakra, hóval borítva lépteik nyomát, de a terve sajnos kudarcba fulladt, hiszen a só marta aszfalton fekete dögvész csapott le rájuk kérlelhetetlenül elnyelve apró segélykiáltásaikat...Karikás szemeim a tükörben bámulva úgy döntöttem, hogy ma elbújok a világ analizáló tekintete elől kis kalapom alá. Vagy talán azt akartam, hogy lássanak? Magam sem tudom, hosszú készülődés árán megtaláltam a tökéletes fülbevalót és semmit mondó arcot, ami sápadt fényével feltűnést kelthet. Ma nem néztem arcokat, nem kellettek, nem akartam látni reakciót, semmit, csak a kalapom alatt megbújni, mint űzött vad a bokor ölén. Apró finom dallamok táncoltak hallójárataimban. A napom csendes vegetációval telt, tejeskávék gyűrűjében, hogy legalább az ébrenlét látszatát kelthessem. Bejött, hiszen senki nem látott, nem vett észre, pedig ott voltam, végig ott voltam. Hazafelé leváltam a népes társaságról zene kellett, nyálkás utak, a kalapom alatt suhanva az érdektelen arcok közt. Már a körúton jártam, mikor életemben talán először láttam is a fölém tornyosuló ódon házakat, akik ha beszélhetnének, hosszú regékkel töltenék meg az  üres éjszakát, hallgattam volna őket, meséljék el az ezernyi otthon szemérmes titkát, de kalapom alá bújtam ismét. Beküzdöttem magam a kapun ötezer karakter lenyomása után... nagyon gyűlölöm, de nincs kulcsom, pedig szeretem a kulcsokat. Az udvar hangos köszönéssel fogadott, mintha minden apró kockaköve nekem örült volna. Nem volt szívem lámpafénnyel vakítani őket, így félhomályban botorkáltam fel az évszázadot is megélt lépcsőfokokon ujjbegyeimmel simogatva a kovácsoltvas korláton nyújtózó fa markolatot. Soha nem tiszteltem még meg a lépcsőket ilyen lassú megfontolt átélt léptekkel, de a fülemben csengő dallamokat követnie kellett elgyötört testemnek. Konok kis kulcsaim már a tenyerembe simultak, s hiába zártam ki ma mindent és mindenkit, még is csak jó volt lélegzetet lélegzet után a tüdőmbe szívni... Az utcán hazafelé baktatva cigarettával a kezemben egy egészen más életérzés uralkodott el rajtam, éreztem, hogy most ebben a pillanatban egyes egyedül vagyok a nagyvilágban, de nem rémültem meg, mert velem sétáltak a fényes kirakatok, az igyekvő emberek, kik jobbról-balról kerültek el. Néztem a sok-sok lámpafénnyel pislogó ablakot, láttam az ott lakókat hiába nem látok át a falakon. Otthonok falak mögé rejtve, sok pici otthon, még több embernek, akik nem tudják, hogy milyen szépség mellett sétálnak el nap, mint nap, s hiába borítják őket graffitik, skiccek és béna aláírások, egy pillanatig sem inganak meg tartásukban. Száz év óta állnak a körút két oldalán, láttak minden fogatot, automobilt, lóval vontatott, majd árammal suhanó villamosokat, bennük, mellettük megszülető csecsemőket, kik életeket éltek le óvó falaik közt. A várossal lüktetnek, s csendesen megmosolyogják az újoncokat, kik nem fognak eddig élni, nem látnak már forradalmat, s nem tudják milyen az őszintén szerelmesnek lenni egy letűnt kor utolsó kis darabkáiba...