A körfolyosón egy emelettel alattam ott árválkodik egy focilabda. Hetek óta nem ért hozzá senki, én is csak a tekintetemmel cirógatom. Nagyon szeretnék vele játszani, és talán senki nem venné észre, ha leosonnék érte a lépcsőn, hogy néhány órára elraboljam, utána visszategyem a helyére mintha mi sem történt volna. Az együtt töltött játékidő a mi titkunk lenne örökre. Belém hasított az érzés, hogy mennyire jó lenne játszani, kicsit szaladgálni a frissen nyírt zöld gyepen, ahol ha térdre esek füvet török a nadrágomba, mint kiskoromban, mikor este úgy mentünk be, hogy csak a szemünk világított, mert olyan piszkosak voltunk. Két adag fürdővízzel pancsoltunk, mert az elős csutakolás szinte kőolaj feketére pingálta a meleg szappanos vizet. Ami még annál is jobban zavar, hogy nem lophatom el a lasztit, hogy nem emlékszem rá mikor lettem olyan komoly felnőtt, hogy elfelejtsek önfeledten játszani. Az idejét sem tudom megmondani, hogy mikor volt labda, vagy akár tollasütő a kezemben. Mióta derogál, hogy kerítsek egy frizbit és néhány barátom a bűnbe csábítva ügyetlenséggel vígan kacarászva próbáljam meg kihalászni a szökőkút vizéből a frizbit. Havonta egyszer legalább kimegyek a szigetre, bambulom a lomha asszonyt, ahogy mossa a várost és igyekszem napirendre térni a mindennapjaim valódi és kreált gondjai felett. Kicsit elfelejteni az önsajnálatom, a szenvedéshez való jogom és a többi kacatot, amit magammal hurcolok. De ez csak néhány óra felszabadultságot jelent, nem többet sajnos... Mikor gyerek voltam, nem volt időm gondokat gyártani, most is itt az ideje, hogy leszokjak róla, legalább napi néhány órára!

Epekedve várom a tavaszt, hogy újra kimehessek, s talán lesznek még néhányan, akik velem akarnak a szökőkútba zuhanni, hogy végre kiszedjük azt a konok kis frizbit a csobogó kútból...