A minap hosszasan beszélgettem kedves otthon maradt barátosnémmal, majd ismét megvilágosodtam a körfolyosón cigim lassú fogyasztása közben. Úgy fest az Úr ott néz rám csak, vagy ott van csatlakozásom a mennyei fénysugárhoz, ami világosságot gyújt, elborult kis fejemben! Rá kellett jönnöm, hogy olyan vagyok, mint azok a csajok, ritkább esetben pasik, akik komoly étkezési problémákkal küszködnek, és hogy eleget tegyenek az elvárt szintnek, vagdossák magukat. Természetesen nem olyan helyeken, ahol könnyen észrevehető, hiszen szégyenük minden vágás, de szükségük van arra, hogy fájjon, nagyon fájjon. Nekem étkezési gondjaim nincsenek ebben az irányban, az én vágásaim a pasik. De most komolyan, tudom ez is csak hiszti, de ha csak az elmúlt évemet veszem alapul, akkor négy markáns még most is fájó vágással lettem gazdagabb…

És itt következett be a megvilágosodás második felvonása, melyben rá kellett jönnöm nekem, a hősnőnek, hogy én szeretem és ragaszkodom ezekhez a vágásokhoz. A legtöbb számomra kedves ember, mint Margaréta és ToBee is meg akarnak óvni attól, hogy a lelkemen legyen az éles penge metszés pontja (loptam egy régi George Rose Band szövegből a sort, Imádlak Margarétám). Ők Kosok, optimisták, szeretik az életet, rendben van a világszemléletük és minden egyéb emberi dologban egészségesek. Én bak vagyok, vérbeli, a legrosszabb. :D Nekem szükségem van a fájdalomra, hogy érezzem, hogy élek. Ez nagyon betegesen hangzik, de nem az, ha valaki megtanult ezzel együtt élni, ami nem egyszerű, hiszen különböző összetevőkből áll össze, de bizonyítandó, hogy nem lehetetlen kordában tartani a suicid hajlamokat, mazochizmust, az önostorozást és csatolt részeit nekem sikerült. Az utóbbi időben már csak kis tételben veszem magamhoz ezt a narkotikumnak minősíthető mérget, ami alapvetően picit betonossá teszi a lelkem, de nem menthetetlenül, hiszen még mindig tudom szeretni az életet, de nem azt, amit a barátaim élnek, hanem, azt, amit én élek. Rajongásig imádom a barátaim és a családom, akikre bármikor számíthatok, a lebilincselő könyveket, a kongó fejemet kitöltő fantasztikus zenéket, a tavasz és a frissen vágott fű illatát. A nyári hajnalokat, mikor ébredezik a Nap és lomhán mászik fel a horizont alján alaposan lehűtve a levegőt. A körúton robogó kombino zaját, ami felszűrődik a lakásom ajtaja elé, hogy bekopogtasson, mert látni akar :D Imádom mikor az egyik lakó a házban hegedül az éjjel közepén és én teljes áhítattal hallgatom a sötétbe vesző hangokat. Szeretek élni, hiába gondoljátok rólam azt, hogy nem. A függőségem nem öli meg az életszeretetem…