Munkába indultam, mert dolgozni ugye kell és nincs is vele gond, mert örök (ki tudja meddig) imádattal rajongom a munkámért! Nem különben lelkesedek a kollégáimért is, úgyhogy a melóhely, mint olyan, egész kellemes időtöltés az életemben. De nem ez a lényeg, utazásra alkalmas eszközöm a BKV kissé lepattant metrója, az állomásokkal semmi gond, hiszen azok gyönyörűek, már csak a szerelvényekkel kellene csodát tenni, de hát ez még várat magára. Szóval lesuhantam a mozgólépcsőn és éreztem magamban azt az adrenalint, amit a vadászok érezhetnek magukban, mikor a prédát meglátják újkori fegyvereik távcsövében, a trófea a célkeresztben, a légzés és a szív pumpálása lelassul az elsütő szeg lenyomásának pillanatában, majd miután visszarúgott a puskatus minden újra felgyorsul. Az én távcsövem a két barna szemem. A vadász tekintetével néztem végig az elém táruló embermasszában, prédát kerestem, tüzetesen megvizsgáltam mindenkit, aki egy kissé is érdekessé vált. Az érzés leírhatatlan, az a nyugalom, amivel telecsordul minden sejtem, az összpontosítás képessége. Nagyon imádom. Ezer és egy éve vadásztam utoljára, most is inkább csak a szemem járattam körül, hiszen, se időm, se igazi indíttatásom nem volt bármibe is komolyan belekezdeni. De ami késik nem múlik, éljenek az örök mondások. Várom a pillanatot mikor végre olyan préda kerül elém, akit érdemes hajtani, de az is csak addig fog érdekelni még meg nem kapom és el nem dobhatom pont olyan gyorsan, mint ahogy birtokba vettem! Érezni akarom a vér szagát, ami jelen esetben a bőre illata, elkapni, meghódítani, birtokolni néhány órán át, majd ott hagyni, s csak a skalpját magammal vinni, mint valami trófeát. Mindegyiktől el kellene hoznom valamit, csak valami apróságot, selyemkendőkbe csomagolni, és egy sötét bőröndbe tenni, hogy majd évek múlva asztalra dobott lábakkal mosolyogjak gyermeteg emberi gyarlóságukon, és az igazán hiteles hazugság megható emlékein mosolyogjak pezsgőmet kortyolgatva…